Zsákos Frodó: A hobbit jelleme azt ábrázolja, mint aki az ő akaratától függetlenül bonyolódik bele kalandokba, hiszen Frodó sokáig tervezgette, hogy majd egyszer Bilbóval kalandozni indul, de mindez csak egy szép ábránd maradt, addig, amíg az események fel nem gyorsultak. Frodó nem is akarta igazán elvállalni a küldetését, és a Gyűrűt felajánlotta Gandalfnak, majd későb Galadrielnek, és Tolkien leírásában kétségbe is esik: "De hisz ez borzasztó- kiáltotta Frodó- Sokkal rosszabb, mint ahogyan a te intő szavaid és célzásaid alapján képzelhettem volna. Ó, Gandalf, legjobb barátom, mit tegyek? Most már igazán félek. Mi a teendő" Viszont valószínűleg a hobbitban felülkerekedik valamifajta ősi bátorság, ami miatt (és amiatt is, hogy nincsen sok választása) mégis elvállalja a feladatot. Éppen az a lényeg, hogy Frodónak nem volt választása, egy feladat adatott meg neki, ami ellen "lázadozhat", de mégis teljesítenie kell. Persze, nemet is mondhatott volna az egész Gyűrű-ügyre, de az egyik dolog, ami miatt nem tette meg, nem inkább az volt, hogy a Gyűrű már körülbelül húsz évig volt a birtokában, hanem felülkerekedett rajta a tenni akarás, és egy parányi szikra lángra gyújthatta a szívében azt a tüzet, ami arra ösztönözte őt, hogy Bilbó nyomában kalandozhasson. Persze Frodónak mindvégig megvolt a saját döntése, hogy felfogadja e Aragornt segítőnek, hogy az ujjára húzza e a Gyűrűt, de véleményem szerint az igen feszült és döntést hozó pillanathoz Raurusnál jutottunk el. Akkorra már nem volt Gandalf (vagyis azt hitték), és már a biztonságot jelentő Lórient is elhagyták, és nemcsak Aragorn szívét nyomta a választás terhe, hanem Frodóét is. Akkor akár két út közül is választhatott volna, az egyik a kettő közül a késleltetést hozó Minas Tirithbe vezetett, míg a másik a veszedelmes Mordorba. A Gyűrűrhordozó jellemileg sem volt egy átlagos hobbit, habár külsőre ugyan olyan volt, mint a társai: pirospozsgás, az ételt élvező és békés fajta. Viszont haja világosabb volt a többikétől, és gyakran hallgatta Bilbó meséit, ami miatt a hobbitok gyakran azonosították is a nagybátyjával, vagyis úgy tartották, hogy a végén még Frodó is kalandokba fog keveredni. Szméagol és a hobbit kapcsolata nagyon is különös, nemcsak azért sajnálta meg a lényt, mert kiéhezett szinte csont és bőr volt, hanem mert valahogy Gollam sorsában meglátta a sajátját is, ha nem teljesíti a küldetést. És Gollam nemcsak ragaszkodott Frodóhoz, mint egy szegény, szerencsétlen szolga az urához, hanem ő Frodóban látta a múltjának egy darabkáját. Tolkien hosszan ecseteli, hogy milyen változásokon megy végbe a hobbit, és miként kerül teljesen a Gyűrű uralma alá, így nem is meglepő, hogy nem akarja beleejteni a Végzet hegyének tüzébe a kincsét, mert teljesen felemésztette az akaratát, akárhogy is küzdött ellene. Bilbó is hobbit volt, és ő feltűnően "jól bírta" a Gyűrűvel együtt töltött ötvenkilenc évet, de Frodó esete más, mivel amíg nem tudott a Mordorból áradó veszedelemről, addig szinte alig vett észre magán szembetűnő változást, de ahogyan egyre csak közeledett a végzet, és a gonoszság birodalma felé a Gyűrű hatása rá megsokszorozódott. De nagy volt a változás, miután a kincse megsemmisült, viszont Frodó nem olyan lett, mint amilyen régen volt, nem talált megnyugvást Középföldén, a jól megszokott, békés Zsáklakban, ezért kellett hát elhajóznia, át a tengeren.

Csavardi Sámuel: Samu nem tűnik túlzottan bonyolult jellemnek. Hobbitfalván él, gondosan ápolgatja a gazdája kertjét, az Öregével éldegél, és nem igazán törődik a Világ gondjával-bajával. De éppen ez az "egyszerűsége" teszi őt oly csodálatossá. Benne meglelhetőek azok az érzések, amelyeket nem akar túlbonyolítani, olyan szinten éli meg őket, amilyen szinten a környezete engedi. Szerintem ő egy tipikus romantikus jellem, az érzelmei irányítják, látni akarja a tündéket, megismerni a Világot, tanulni róla sokat, és van érzéke a versekhez. Mindamellett álmodozó típus is, hiszen néha az Öregének kell őt lerángatnia a földre. De az összeesküvésben központi szerepe van, mivel ott dolgozik Frodó úr kertjében, és róla senki nem gondolná, hogy ily "galád módon" szerez híreket. Samu az, aki képes rácsodálkozni a Világ minden szépségére, s akiben megvan az a felelősségérzet, amivel Frodót végigkíséri. Az ő jellemének jóval később jön el fordulópontja, mint Frodóénak, mivel ő nem kételkedett egy cseppet sem, hogy merre induljon a Raurustól, számára egyértelmű volt, hogy Frodóval kell tartania, akárhová is megy. Viszont, amikor úgy hiszi, hogy az ura a Banyapók martalékául esett, elcsüggedt, és ott volt először tétlen, mikor az ura "magára hagyta", s nem volt már kit követnie, magának kellett kitalálnia, hogy merre induljon. Gollammal neki is különös kapcsolata volt, még akkor is gyanakodott, mikor nem lett volna oka rá, mert a történet szerint volt olyan rész, amikor a lény valóban hű szolgája volt Frodónak, de Samu gyanakvása végül beigazolódott. A hobbitnak is volt szerepe a jövő alakulásában, hiszen ha megöli Gollamot a Végzet hegye lejtőin, mikor végre alkalma kínálkozott rá, mégsem tette meg, lehet, hogy azért, mert mivel ő is hordta az Egyet, megszánta Gollamot, viszont azt sem kell elfelejteni, hogy Samuhoz hozzátartozik az irgalmasság is. Persze a feladat végeztével rájött, hogy Frodó úr mellett vannak mások is, akik fontosak neki, ilyen volt például Rozi is, habár soha nem vette le az uráról egyik szemét sem, s ő volt a legmélyebben meghatva, és elcsüggedve, amikor Frodó elhajózott.

Borbak Trufa és Tuk Pergrin: Az ő sorsuk annyira hasonló, hogy úgy véltem, nem lehet szétbontani. Azt leszámítva, hogy még egész fiatalok (Pippin még nem is volt a történet idején nagykorú), megvan a magukhoz való eszük. Hiszen Pippin elkíséri Frodót Bakföldére, miközben Trufa ott szervezkedik, s az összeesküvésben sem véletlen, hogy ők adták rá az alapötletet. Trufa valószínűleg egy kicsit komolyabb lehetett Pippinnél, de a csínyek értelmi szerzője a legtöbb esetben ő volt. Mind a ketten igencsak jókedélyűek és kíváncsiak voltak, de a veszélyek őket is megváltoztatták. Az orktáborban Trufa szerencsésebb helyzetben volt, mint Pippin, hiszen a társa mindent érzett: a bűzös lehelleteket, az orkok szorítását és az undormányos tapogató kezeket. Szilszakállal történő találkozásuk inkább az entre gyakorolt nagyobb hatást, hozzájuk képest, bár sokat megtudtak az óidőkről, az entasszonyokról, és magukról az entekről, no meg nőttek is egy keveset. Az pedig nagy lelkesedéssel töltötte el őket, amikor újra látták a barátaikat az elfoglalt Vasudvard kapujában. De amidőn Pippin belenézett a palantírba a sorsuk is megváltozott, mivel el kellett egymástól szakadniuk, amit mindketten nagy veszteségként éltek meg. De mégis hasonló volt a végzetük is és a feladatuk is, hiszen amíg Pippin Denethornak, addig Trufa Théodennek esküdött fel. Persze a két uralkodó nagyon is eltérő személyiséggel rendelkezik, és másképp is bánik a hobbitokkal. Denethor tartózkodóbb, de mindent tudni vágyó, míg Théoden egy közvetlen öregember, akinek minden vágya egy dicsőséges csata volt, és az ellenség visszaszorítása. Mindkét hobbit próbálta "pótolni" valakivel a barátját, míg Pippin Beregonddal és Beregillel, addig Trufa Éowynnel legfőképp és Théodennel. Viszont mindkét hobbit, élénk érdeklődést mutatott a Szövetség többi tagjának sorsa felől. S amidőn Pippin rátalált a városban kóválygó Trufára a sorsuk mégjobban összeforrt, igaz Pippin kissé kiegyenlítettlennek érezte a hőstetteket, mivel Trufa nagy dolgot művelt a Pelennoron. Viszont nem ránthattak együtt kardot a Fekete kapuk előtt, mert Trufa legyengült. A Megyébe visszatérvén pedig ugyan olyan jó barátok maradtak.

Zsákos Bilbó: Élete kezdeti szakaszán a többi hobbittal azonos, átlagos életet folytatott, de azután a tizenhárom törp felbukkanása, és Gandalf kalandra bíztatása miatt fenekestül felfordult az élete. Nem ő választotta a kalandozást, de a végére a törpök megtanulták őt megbecsülni, és hálásnak lenni a szolgálataiért. Bilbó szerencsére mindig átlátta a helyzetet, és megtanulta megfelelően kezelni azt. Talán egyik társa sem viselkedhetett volna másképp, de azért annak is megvan az oka, hogy Gandalf miért pont őt szemelte ki erre a feladatra. Visszagondolván Bilbónak talán hiányoztak is azok az idők, mikor a törpökkel együtt kalandozhatott, s mikor valódi tolvajjá vált. Viszont úgy érezte, hogy szüksége van Gandalf útmutatására, és anélkül tán el is veszne, de még akkor is megállta a helyét, amikor Gandalfot más ügyek szólították el. Kalandjai során megsimerte a Világot kívülről, a veszélyeket, a háborút, de ugyanakkor az igaz barátságot, a hősiességet és a kitartást. Úgy hiszem nem a sárkány barlangja előtt dőlt el, hogy alkalmas e a tolvajságra, hanem amikor ellopta az Arken-követ. Mivel akkor a barátai ellen fordult, hogy megmentse őket. Thorin mindezt a halálos ágyán be is látta, és elismerte Bilbót egy nagyszerű hobbitnak. A Zsáklakba visszatérvén ugyan azok az apró-cseprő ügyek járták be Hobbitfalvát, amit az útja előtt ő is fontosnak, utána pedig jelentéktelennek gondolt. A Megyében nagy lett a (vagyonának) a híre, s a hobbitok nagy változást véltek rajta felfedezni, ami jogos volt, mert Bilbó valóban megváltozott idegen népekkel beszélgetett, és a Gyűrű is furcsává tette. De Frodóval mégis nagyon jól kijött, és nem hiába hagyta rá a Zsáklakot, amidőn ismét kalandozni indult. Már régóta tervezte az útját, mert a legelső kalandjai megváltoztatták, rabul ejtették a szívét a felhőkbe magasodó hegyek, a tiszta vízű tavak, és persze a tünde-nép is. De midőn "elhagyta" a Gyűrűjét ismét változás állt be az életébe, mert megöregedett. Éedekes módon az Egy nem úgy hatott rá, mint Gollamra, és hobbit lévén sokáig kibírta nélküle. Igaz, Gollam is a hobbitoktól származott, de rá már az első pillanatban olyan hatást gyakorolt a Gyűrű ereje, hogy képes volt a legjobb barátját is megölni. Bilbó titokban tartotta a kincsét, de nem élt vissza vele, nem használta fel gonosz célokra, és talán játékszernek vélte. Próbált felülkerekedni a tárgyon, s akkor tudta meg, hogy ez nem sikerült, amikor megvált tőle. Tudta, hogy Frodónak mi a feladata, amit úgy gondolt, talán neki kellene elvégezni. Vagy azért vélhette így, hogy visszakapja még egy kicsit a Gyűrűt, vagy azért, mert féltette Frodót, vagy pedig tényleg ő akart véget vetni a Gyűrű hatalmának. De midőn a sors úgy hozta, hogy Frodó induljon útnak, és pusztítsa el a Hatalomgyűrűt, tudta hogy neki már nincsen maradása, s amikor felajánlották neki, hogy elhajózhat a tündékkel nyugatra, elfogadta ezt a megtiszteltetést, mert a Gyűrű Középföldéhez kötődött, s mivel már nem volt Gyűrű, a jól megszokott, és szeretett Középfölde is elveszett létezni a hordozók számára.

Forrás: Tolkien.hu